Harc önmagammal Hogy merre tovább, már nem tudom... Mindig a járhatatlan utat választom... Minek nyomát aztán botladozva járom, S közben az el nem jövő csodát várom. Miért nem elégszem meg azzal, ami van? Miért keresem a jobbat minduntalan? Ha az mit keresek a múlt kútjába hullt, Nincs többé, tudom: örökre elmúlt... Ábrándokba burkolva élek, És rettentően félek... Attól, hogy soha már meg nem találom, Az érzést, mi oly könnyű akár egy álom És azóta már csak arra vágyok... Minden mást rossznak látok. Boldogtalanná tesz egyetlen vágyam, Hogy a boldogságot végre megtaláljam. Elvakít az - ábrándfátyol - Ismét ellöktelek magamtól. Megfojt a saját elszállt álomvilágom, Az ember magától hogyan szabaduljon? Most már egyedül maradok... tudom, Ezt a keresztet életem végéig hordhatom. Csak azt kérem a sorstól, hogy neked ne fájjon, Minden rossz a szívedről az enyémre szálljon! | ||
Pálinkás Eszter |